A dühét és frusztrációját fordította át bizonyítási vágyba – egy borsodi faluból indulva lenne Gulácsi utódja a válogatott nagy visszatérője

Egy aprócska borsodi faluból, Zubogyról indulva jutott el az angol futball egyik patinás klubjához, a jelenleg a másodvonalban szereplő Blackburn Rovershez, amely 1995-ben Premier League-bajnok is volt Alan Shearer vezérletével. Ez azért enyhén szólva sem egy szokványos történet. Hogyan jött egyáltalán az angliai lehetőség?

Éppen edzésre tartottam tavaly Székesfehérváron, amikor hívott a menedzserem, hogy érkezett egy megkeresés a Blackburntől. Akkoriban elég sok érdeklődés volt különböző klubok részéről, amelyekből végül nem lett semmi, így eleinte nem tudtam, hogy mennyire lehet ezt komolyan venni. Aztán mire odaértem az edzésre, a menedzserem e-mailben továbbította a blackburniek konkrét szerződéstervezetét, amire azonnal rábólintottam. Két napunk volt arra, hogy nyélbe üssük az üzletet, és onnantól kezdve tulajdonképpen a két klubon volt a sor, hogy dűlőre jusson egymással. Elég idegőrlő két nap volt, mert a Fehérvár először az első, majd a második ajánlatot is visszautasította, teljes volt tehát a bizonytalanság. Aztán amikor a Blackburn elküldte a harmadik, megemelt árajánlatát (1 millió font – a szerk.), akkor felhívtam Garancsi Istvánt, és mondtam neki, hogy nekem ez egy óriási lehetőség lenne, nagyon szeretnék élni vele, ő pedig végül partnernek bizonyult, és elfogadta az ajánlatot. Neki azóta is hálás vagyok ezért, nélküle nem jöhetett volna létre az egész. 

Maradt tehát néhány órája összepakolni és repülőre pattanni… 

Miután megkaptam a zöld jelzést, konkrétan egy órám volt, hogy kiérjek a repülőtérre, miközben az összes holmim a barátnőm lakásában volt. Úgyhogy a menedzseremmel egyből a reptérre siettem, a párom pedig odahozta a cuccaimat – mindezt félórával a gép indulása előtt. Kész őrültek háza volt. Soha előtte nem voltam még Angliában, ráadásul frankfurti átszállással kellett mennem, reggel hétre értem Manchesterbe, úgyhogy kis túlzással azt sem tudtam, hol vagyok. 

Ezek fényében hogy ment a beilleszkedés, mekkora volt az általános kultúrsokk?

Alapvetően rendkívül nyitott személyiség vagyok, nagyon barátságosnak tartom magam, az ilyen típusú embereknek szerintem mindig könnyebb beilleszkedni egy idegen közegbe. De mivel sajnos sokáig nem kaptam meg a bizonyítási lehetőséget, így a pályán kívül is csak eléggé felszínes kapcsolatokat tudtam kialakítani eleinte. Ez valahol természetes, és olyankor történik meg, amikor valakinek nincs esélye arra, hogy a mutatott teljesítménye alapján megismerjék, elismerjék. Mindez akkor változott meg, amikor az idény vége felé megkaptam végre a lehetőséget, és jól is teljesítettem – akkor éreztem, hogy úgy igazán befogadtak. Olyan nagy kultúrsokk egyéb téren nem ért: leginkább az időjárást kellett megszokni, illetve az ételeket, amelyeket a mai napig sem sikerült teljesen… Ezt leszámítva minden a foci körül forog, abból a szempontból meg nagyon jó helyen vagyok. 

Ha megnézzük a Championship mezőnyét, s hogy milyen klubok alkotják – csupa egykori topcsapat, bajnokcsapat –, talán nem túlzás kijelenteni, a világ egyik, ha nem a legkiegyenlítettebb bajnokságáról beszélünk. Ezt mennyire érezte a saját bőrén?

Szerintem ezt egészen nyugodtan ki lehet jelenteni. Gyakorlatilag mind a huszonnégy csapat egyforma játékerőt képvisel, minden a lélektanon múlik. Jellemzően van két-három együttes, amelyek végig az elején vannak, folyamatos harcban a Premier League-ért, meg akad egy-kettő, amelyek kicsit kilógnak lefelé, de ha csak a mostani idényt nézzük, még a kiesés elleni harc is elhúzódott az utolsó fordulóig. Itt nem klisé, hogy bárki bárkit megverhet, hanem tényleg így van. Ennek az elsődleges oka, hogy nagyon hasonló értékű keretek küzdenek egymással, és ez a pályán is visszatükröződik. 

Mennyire feküdt önnek az angol másodosztály legendásan kemény, őszinte, brusztolós stílusa?

Az ebben a vicces, hogy bár mindenképpen szerettem volna kipróbálni magamat külföldön, de ha lehetek őszinte,

Óriási az intenzitás minden egyes mérkőzésen, a szurkolók is valósággal belehajszolják a játékosokat a küzdelembe, kőkemény meccseket játszunk minden héten. Kapusszemszögből pedig talán a legnehezebb, hogy a mi ligánkban nincsen videóbíró, így minden csapat a kapusok ellen dolgozza ki a pontrúgás-taktikáját: szögleteknél rendszeres, hogy egyszerre ketten darálnak be, és jóformán meg sem tudok mozdulni, miközben a síp néma marad… 

Egyetlen kósza, januári bajnokit és két FA Kupa-meccset leszámítva nagyon későn, egészen az idény hajrájában kapta csak meg az igazi bizalmat, az utolsó öt bajnoki mérkőzésre. Felteszem, nem ez volt a terv, amikor kiigazolt… 

Hát nagyon nem: azzal az ígérettel szerződtem ki, hogy első számú kapus leszek. Az is volt a terv, hogy a kiérkezésem másnapján már én védek, ráadásul a legnagyobb rangadón, a szomszédvár Burnley ellen, amely a végén simán fel is jutott a PL-be. Csakhogy a játékengedélyem a többi papírral együtt az utolsó utáni pillanatban érkezett meg, és akkor már nem akartak beledobni a mély vízbe. Ezzel egyébként nem is feltétlenül lett volna baj, elvégre láttam és érzékeltem, hogy ez még nem biztos, hogy az a szint, amire készen álltam akkor és ott, de két-három hét után viszont már simán. Ehhez képest azért nagyon meredek, hogy onnantól még további fél évig nem védtem, mert változatlanul nem kaptam meg a beígért lehetőséget… 

Ennek mi volt az oka?

Őszintén? A mai napig nem tudom. Már csak azért sem, mert a kollégám, Aynsley Pears rengeteget hibázott, amivel nem őt akarom bántani, mert ezzel ő is tisztában volt. De hiába, a sorozatos vereségek ellenére sem jutottam lehetőséghez, pedig az edzéseken közben úgy védtem, hogy nem tudtak nekem gólt lőni. Így azért mélyre tud kerülni az ember lelkileg, és nagyon nehéz fenntartani a motivációt, amikor úgy érzi, bármit csinál, bármennyire keményen dolgozik, akkor sem kapja meg a bizalmat, önhibáján kívül. 

Edzőváltáson is átesett a csapat idény közben, a társának pedig akadt egy kisebb sérülése, így nyílt meg végül az út ön előtt.

Igen, volt egy kicsi sérülése, de az is nagyon furcsa volt, mert már elutaztunk az idegenbeli bajnokinkra Lutonba, és ott, a helyszínen, a reggeli után szólt, hogy fáj a lába – így kerültem végre a kapuba. Ekkor már nagyon frusztrált az egész, nagyon dühös voltam.  

Mondhatjuk, hogy a dühét és a frusztrációját fordította át végül bizonyítási vágyba?

Abszolút, talán ez így a legpontosabb megfogalmazás. 

Hogyan tudta feldolgozni ezt a helyzetet lelkileg úgy, hogy eleve egyik napról a másikra csöppent egy teljesen idegen közegbe, egyedül, család, barátok nélkül?

Nem fogok hazudni, pokolian nehéz volt, de szerencsére tényleg nagyon támogató családból érkezem, a szüleim mellett a barátnőm és a barátaim is folyamatosan biztattak. Nyilván az sem segít ilyenkor, hogy többnyire teljesen egyedül kell megbirkózni a frusztrációval, mert a barátnőm is csak úgy tudott meglátogatni, hogy két hetet ott volt velem, két hetet itthon, Magyarországon. 

Olyannyira, hogy miután végre berakták a kapuba, megtáltosodott a csapat: az utolsó öt, kulcsfontosságú bajnokin a lehetséges 15-ből 13 pontot gyűjtöttek be, és közel álltak a csodához: a zárófordulóban egyetlen gólon múlott, hogy végül nem játszhattak rájátszást a Premier League-be jutásért… 

Pedig ezzel már egyáltalán nem számoltunk korábban. A bajnokság második felében volt ugyanis egy borzasztóan rossz sorozatunk, egy hétmeccses nyeretlenségi szériánk, akkor már mindenki eltemetett minket, hogy esélytelen számunkra a rájátszás. Egyáltalán nem volt jó érzés, mert már a meccsekre kilátogató szurkolóink is láthatóan kezdtek fogyni. Aztán amikor bekerültem a kapuba, sikerült felépítenünk egy négymeccses győzelmi sorozatot, ráadásul a többi mérkőzés is számunkra kedvezően alakult, így az utolsó forduló előtt hirtelen tényleg olyan helyzetben találtuk magunkat, hogy a zárómeccsünkön a rájátszásért harcolhattunk. Ahhoz a Sheffield Unitedhez látogattunk, amely tavaly még a Premier League-ben szerepelt, és idén is a harmadik helyen végzett a Championshipben (végül a feljutásért hagyományosan a Wembley-ben rendezett döntőben bukott el drámai meccsen a Sunderlanddel szemben – a szerk.). A Blackburn szerintem soha még csak pontot sem szerzett Sheffieldben, most viszont egy bravúrgyőzelemmel mehettünk volna a feljutásért playoffozni. 

Hajszálra voltak tőle: a második félidőben megszerezték a vezetést, de még 1–1-nél, a hosszabbításban is majdnem volt esély a győztes gólra, ami aztán az ön fejében maradt.

Ez úgy történt, hogy egy-egyre végződött a rendes játékidő, a hosszabbításban pedig még engem is előreküldtek egy szögletnél – a beadásnál aztán végül centiméterekkel kerülte el a labda a fejemet… Nyilván ez így bosszantó végkifejlet, hogy ennyire kevés hiányzott a csodához, de ha meg utólag azt nézem, néhány fordulóval korábban mennyire távol álltunk a tűztől, akkor mégiscsak nagy eredménynek számít. És hát velem is óriásit fordult a világ így, hogy végül megkaptam a játéklehetőséget, és velem a kapuban kezdtük el nyerni a meccseket. 

Azért ez kárpótolja némileg az idegőrlő mellőzésért? 

Szerintem visszaigazolásnak mindenképpen jó, igen. De még jobban örülök a teljesítményemnek, hogy ilyen hosszú böjt után is magas szinten tudtam jól teljesíteni. Talán a válogatott meghívóban is szerepet játszott, bár azért alighanem Gulács Peti visszavonulása is befolyásolta ezt. Mindenesetre nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek a keretben, és mint mindig, most is azon leszek, hogy bizonyítsak. Szeretném a nemzeti csapatban is megmutatni magam: nem tudom, ennek most jön-e el az ideje, vagy majd csak később, de bízom benne, hogy akár már a felkészülési időszakban is szerepet kaphatok.  

Magyarországon sem ment rosszul a játék, kétszer is az év kapusának választották, két különböző klubnál. Miért döntött mégis úgy, hogy a kényelmes hazai közeget hátrahagyva fejest ugrik inkább az ismeretlenbe? Ambíció, profi szemléletmód?

A magyarországi karrierem elég hektikusan alakult. A Puskás Akadémiában volt egy nagyon jó idényem, utána meg egy kevésbé jó, a kispadra szorultam. Aztán elkerültem Fehérvárra, ott ismét megkaptam a lehetőséget, és ezt megint egy nagyon jó idénnyel tudtam meghálálni. Tulajdonképpen azt lehetett mondani, amikor két teljes évadot tudtam védeni, akkor mindkétszer engem választottak meg az év kapusának, és ez nagyon kíváncsivá tett, vajon ha itthon ilyen jól megy, akkor külföldön, magasabb szinten is tudnám-e hozni ugyanezt a teljesítményt. 

Korábban Magyarországon is átélt már egy hasonlóan hosszú mellőzést, akkor a Puskás Akadémiánál Hornyák Zsolt vezetőedzővel nem találták a közös hangot. Nem volt most déja vu érzése?

A kettőt egyáltalán nem lehet összehasonlítani. A Puskásnál nem a teljesítményem miatt kerültem a kispadra, hanem mert megromlott a kapcsolatom Hornyák Zsolttal. Angliában viszont nem történt ilyesmi, mindenkivel jóban vagyok, ott tényleg nem kaptam érdemi indoklást a mellőzésemmel kapcsolatban. Szerencsére ez a múlté: most nyáron egy nagyon jó felkészülést kell végigcsinálnom, és kőkeményen megharcolni azért, hogy megtarthassam a helyemet a kapuban. 

Említette a Fehérvárt is, amelynél ezt az évadot elkezdte. A végére fordított utat jártak be: míg az ön idénye kiegyenesedett, addig a Vidi nem tudta kiharcolni a bennmaradást, és meglepetésre 25 év után kiesett az élvonalból. 

Ez nagyon mélyen megérintett. A Fehérvár teljesen hozzám nőtt, nagyon megszerettem a klubot, a szurkolókat, és úgy éreztem, ők is engem. 

Vidámabb téma: mennyire érzi Angliában az itthon tomboló Szoboszlai- és Kerkez-őrületet? Amikor kiderül, hogy ön is magyar, őket emlegetik előszeretettel, vagy inkább a régebbi PL-játékosainkat?

Amikor itt szóba kerül, hogy magyar vagyok, nyilván Szoboszlai Dominikhoz és Kerkez Miloshoz kötnek először – ők abszolút sztárjátékosok, immár Premier League-szinten is. Viszont a régiek közül is nagyon sok mindenkire emlékeznek! Király Gabinak, Bogdán Ádinak, Gera Zolinak például a mai napig nagyon jól csengő neve van Angliában, óriási karrier van a hátuk mögött. Nagyon jó érzés, hogy így állnak a magyarokhoz errefelé. Hozzáteszem, én is csak most tapasztaltam meg igazán, hogy a futball itt tényleg vallás: a focistákat teljesen másképpen kezelik, szinte a tenyerükön hordozzák őket. Én például amint kilépek az utcára Blackburnben, máris sztárként ugrálnak körül. Ehhez azért nem volt egyszerű hozzászokni… 

Van még egy nagy sztori, ami folyamatosan lázban tartja a brit sajtót, ez pedig a walesi Wrexham FC szárnyalása. A klubnak ugye történetesen a hollywoodi filmsztár, Ryan Reynolds a tulajdonosa, és az ötödosztályból indulva jövőre már az önök riválisai lesznek a Championshipben… 

Folyamatosan téma az ő jelenségük, leginkább az extrém anyagi lehetőségeik miatt. A Wrexham sorozatban a negyedik idényében ugrik feljebb egy osztályt, ez szerintem világrekord, és már most tudni, hogy a Championshipnek is olyan költségvetéssel vágnak neki, hogy konkrétan még innen is illene feljutniuk. Óriásit szólna, ha négy év leforgása alatt az ötödosztályból a Premier League-ig repülnének, és nincs is kizárva… És nyugodtan említhetjük mellettük a másik feljutót, a Birminghamet is, amely ugyancsak nagyon nagy múlttal rendelkezik. Csak viszonyításképpen: tavaly a harmadosztályban húszmillió fontért vásároltak játékost, ami a mi teljes költségvetésünknek úgy a háromszorosa… 

Egy ilyen felemás, de kiválóan végződő idény után mik a tervei a következő évadra nézve? Foggal-körömmel megtartani a helyét a kezdőben?

Egyértelmű, ez a legfontosabb, hogy első számú kapusként lehetőleg a teljes idényt lehúzhassam, akár minden meccset végigvédve. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy a sérülések is elkerüljenek. Szóval ez a fő prioritás, de én egyébként 

Ami biztos, hogy jelenleg a lehető legjobb helyen vagyok abból a szempontból, hogy a Blackburn híresen jó kapusiskola, úgy is tekintenek rá itt Angliában, mint az egyik legjobb kapusneveldére – elég csak a közelmúltból a jelenlegi Arsenal-sztár David Rayát említeni, vagy a belga válogatott Thomas Kaminskit. Nyilván az előrelépéshez kell először is egy nagyon jó idény, de úgy érzem, ha ez sikerül, itt igenis minden adott a szintugráshoz.

Nyitókép: Blackburn Rovers